Néhány éve kezembe került egy kis könyv, amelyben Levente Péter mesélt a gyerekkoráról, az édesapjáról: …”Na, ezen a nyaraláson a fonyódi hegyen piszkáltatott meg velem apám egy lócitromkupacot és tanította meg, hogy minden lócitromkupacban van egy ép zabszem. Nincs olyan büdös helyzet a földön, hogy ne lenne benne egy zabszemnyi remény, lehetőség. Csak piszkáld meg, fiam! Azt a zabszemet keresd meg, fiam, aztán vesd el, meglásd, kinő belőle egy kalász. Egy zabszemet megeszel magad, hogy életben maradj, egyet adsz a társadnak – a többi tízet újra elveted és tízszer tizenkettő lesz. Soha nem adjuk fel, fiam, soha!!”
Akkor épp egy személyes krízis után voltam, már kezdtem kilábalni belőle. Azóta pontosan tudom, milyen a gödör alján lenni, milyen az, amikor hirtelen minden elszürkül, sivárrá válik, örömtelen lesz. Kifosztottnak érzed magad, megkérdőjeleződnek az emberi kapcsolataid, a viselkedésed, minden, amit valaha tettél, ami történt veled, a céljaid, az, amit értékesnek tartasz. Előugrik az összes kudarcod és azok az emlékeid, amikor megbántottál mást. Rád telepednek a legnehezebb érzelmek, mardos a szégyen, a bűntudat, a dühöd magad ellen fordul, megszédít a bizonytalanság, behálóz a kilátástalanság és elhalványul a remény. Fáj a tested és a lelked. Felerősödnek a bántó hangok a fejedben és a kérdések: „Vissza tudsz-e kapaszkodni a lejtőről?” „Leértél a padló aljára, lesz-e erőd dobbantani?” Gyenge vagy, erőtlen. Ami korábban könnyedén ment, most iszonyú erőfeszítést kíván. Örülsz, ha megcsináltál egy napot, vagy ha képes voltál megfőzni egy paprikás krumplit.
Évekkel később, most, ahogy ezeket a sorokat írom, nehéz újra találkozni ezekkel a megélésekkel. Még nehezebb azzal a tudattal, hogy több mint egy évvel az első bezárkózás után rengetegen élnek meg hasonlót a fertőzéstől félve, vagy a betegséggel küzdve, veszteségektől sújtva, túlhajszolva, megfáradva, vagy épp mellőzve, kilátástalanul, magányosan…
Ha csak egy gondolat lenne, amit a gyerekeimre hagyhatnék, akkor ez az lenne: „Minden lócitromban van egy ép zabszem”. Azért, hogy a legsötétebb pillanataikban is legyen kapaszkodójuk és ne veszítsék el a reményt. Most a kétségbeesetteknek is ezzel a bölcsességgel szeretnék üzenni.
Mert már tudom, hogy működik. Nem csak a saját, hanem mások életében is. Megtapasztaltam, hogy a legnagyobb rombolás után is újra sarjad az élet. Bármekkora részünk is sérül és hal meg a nehézségekben, bízhatunk abban, hogy megmarad egy icipici, amiben ugyanúgy ott van a lényegünk, a potenciál a növekedésre. Bízhatunk mi is abban a felfoghatatlan, magasabb rendű intelligenciában, a természet erejében, ami ilyenkor tavasszal harsogva mutatja meg magát. A hajtások törnek elő a földből, pattannak a rügyek, nyílnak a virágok. Minden erőlködés nélkül, öntudatlanul, természetesen… Bármilyen hosszú és zord is volt a tél… Bízhatunk abban mi is, hogy a szándékaink és az erőfeszítéseink megsokszorozódnak és a veszteségek talaján egyszer kibomlik a szép új életünk.
(Az említett könyv címe: Én teszek a gyűlölet ellen – Levente Péterrel beszélget Herbert Dóra)