A Fotel Project keretében idén két alkalommal is kinn voltam a Római-parton a Fellini Kultúrbisztróban, és most ehhez kapcsolódóan mesélek el egy számomra fontos történetet.
Egy vasárnapi napon elkísért a férjem és a kislányunk, és, hogy ne zavarjanak, tőlem messzebb foglaltak helyet egy asztalnál.
Ahogy leült velem szemben a beszélgetőtársam, és elkezdtünk beszélgetni, szinte éreztem, ahogy egyre jobban szűkül a tér, kizárul a külvilág, és hogy a Duna-part vasárnap délutáni forgatagában létrejön egy más dimenzió, amit tulajdonképpen a figyelem tart össze.
A figyelemnek ez a minősége különösen értékes és gyógyító, mert egy mélyebb szinten megtapasztalható, hogy “nem vagyok egyedül”, “érvényes és elfogadható az, amit érzek és gondolok”, “meg vagyok értve”, “elfogadnak”, “rendben vagyok”! Olyan ez a léleknek, mint a testnek az ellazulás és az elmének a gondolat-nélküliség.
Mikor hazafelé kocsikáztunk, a férjem megjegyezte: “Az volt különösen megkapó,hogy látszott, hogy száz százalékban, minden porcikáddal arra figyeltél, akivel beszélsz.”. A kislányom pedig hozzátette: “Én csak azt vettem észre, hogy amikor beült a fotelbe a bácsi, akkor még szomorú volt, amikor végeztetek, akkor pedig mosolygott!”.
Pontosan erről beszélek, és úgy látszik, a távolság ellenére valamit ők is megéreztek a varázslatból.
A fotelből jelentem, avagy a figyelem ereje
